ask-question-1-ff9bc6fa5eaa0d7667ae7a5a4c61330c

ask-question-1-ff9bc6fa5eaa0d7667ae7a5a4c61330c

Te vagy minden problémád oka! És ezt jobb, ha tudomásul veszed.

Egy kicsit filozofikusabb hangvételű cikk ez, mint ami tőlem megszokott. Nincsenek konkrét gyakorlati lépések az alkalmazáshoz, ugyanakkor, ha sikerül megértened a gondolatmenetet, sok szenvedéstől kímélheted meg magad az elkövetkezőkben.

 

A világ van, a valóság van, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy mi milyennek minősítjük.

Az, hogy jó vagy nem jó valami, az csak attól függ, mi milyennek minősítjük. És nem értjük, hogy ugyanaz valakinek miért lehet jó, ha nekünk nagyon rossz.
Például, ha egy ember meghal, attól a hozzá közel állók padlót fognak, vannak, akik akár még örülnek is neki, de a legtöbben teljesen közömbösek ezzel kapcsolatban.

Attól függően rossz vagy jó bármi, amit a világon gondolunk, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez a dologhoz. A legtöbben totálisan közömbösek rá.
Bárkiről bármilyen véleményem van, az nem őróla, hanem én rólam szól. Akiket esetleg a legjobban utálunk (illetve a viselkedését egy adott szituációban), ők tartják a legigazabb tükröt elénk. Pont olyan vagyok, ami zavar.

Rossznak nevezzük azt, ami gyötrelmet, fájdalmat, szenvedést okoz nekünk.

A szenvedést nem tudom megosztani, nem tudom átadni senkinek. Ott toporgunk sokszor a másik szenvedésének partján, átvennénk, de nem tudjuk átvenni. Például egy anya bármikor átvenné gyermeke szenvedését, de nem tudja. A szenvedésével mindenki egyedül van. Ezért aki szenved, magányos. A szenvedés megoszthatatlan.

Mit jelent az, hogy valami hiányzik?

Azt, hogy volt valami, és most nincs. Életed részét képezte, és most ott üvölt benned a hiány. Attól is lehet szenvedni, hogy soha nem is volt az a bizonyos dolog a birtokodban, de a másiknak van és neked nincs. Az anya-gyerek példánál maradva, ha egy nőnek nem lehet gyereke, szenved. Hiába soha nem is volt neki, de látja a többi nőt, akinek van, és tudja, hogy neki nem lehet, és ettől szenved.

Mi a fájdalom (lelki vagy testi)?

Valami nincs, aminek szerintem kéne, hogy legyen, de nincs; az okoz gyötrelmet nekem, hogy valami nincs, amiről úgy vélem, hogy kéne lennie; és itt van a megoszthatatlanság kulcsa: ami nincs, az nem megosztható.

A magány akkor fáj, ha túlcsordul bennem a létezés öröme, és nem tudom megosztani a másikkal, mert nincs; a jó hírt meg akarjuk osztani azonnal, hogy a másik is most örüljön neki (pl. nem mindegy, hogy elmegyek egy utazásra egyedül, vagy akivel meg tudom osztani a meglátott szépségeket; ilyenkor azért fáj a magány, mert nincs kivel megosztanom).

Amíg a szenvedés megoszthatatlan, addig az öröm és a boldogság megosztásra vágyik.

A “rossz” titka az, hogy valaki vagy valami nincs, aminek szerintem kéne lennie. (Ki szenved attól, hogy nem rohangál körülötte négyezer egér? Én nem szenvedek. De egy egérkísérleteket végző laborban ez lehet rossz, mert ott kéne lennie egereknek.)
Vagy például az éhség kérdése. Amíg nem vagyunk éhesek, nem zavar, hogy nincs előttünk étel, amit megehetnénk. Csak akkor zavar, akkor szenvedünk tőle, ha már úgy gondoljuk/érezzük, hogy kéne ennünk.

Csak attól rossz, hogy úgy érezzük, hogy kéne, hogy legyen. Ettől érzünk hiányt. Önmagában az, hogy nincs, még nem okoz gyötrelmet. Ez mozdít minket előre. „Kéne enni”, elmegyünk és eszünk. Ettől a motívumtól leszünk motiváltak.
Ami nekünk kéne, azért megteszünk mindent. Lustaság nincs, csak motiválatlanság. A lajhár, aki nem mozdul, nem eléggé motivált. Gyújtsuk fel alatta a fát, és meg fog mozdulni, mert motivált lesz.

Lehetetlen célok?

A semmi birodalmában (elme) fogalmazódik meg, elindulok a cél megvalósításának útján, és megteszek mindent, hogy elérjem azt a célt. Vannak akadályok, de ha eléggé motiváltak vagyunk, átküzdjük magunkat rajtuk.
Egyszer csak jöhet egy olyan akadály, amikor kiderül számunkra, hogy ezt a célt nem tudjuk elérni. El akarok menni a boltba ennivalót venni (ez a cél, egy reális elképzelés), de a lépcsőn elcsúszok és eltöröm mindkét lábamat. Ez olyan akadály, ami meggátolja, hogy eljussak a boltig. Olyan elképzeléssé válik a kezdetben reális célunk, ami illúzió, tehát nincs valósága.
Két választásunk van. Vagy ragaszkodunk hozzá (ezt hívjuk úgy, hogy „szívunk”) vagy elengedjük (nagyon nehéz elengedni az illúziót – mert ha nem lenne szép az illúzió, jelen esetben, hogy eljutok a boltig, nem indulnánk el a cél felé).

Bármilyen problémánk is legyen, csak mi vagyunk az okai. A probléma oka nem az, hogy kitűztem a célt, hanem ha kiderül, hogy nem lehetséges. A megváltoztathatatlan helyzethez való ragaszkodás a problémám. Minden probléma akkor születik, amikor elkezdek ragaszkodni. Azzal foglalkozom, ami nincs és nem is lehetséges.

Például át akarok kelni egy folyón, de leszakadt az összes híd, úszni nem tudok, és semmi repülésre alkalmas eszközöm sincsen, segítséget sem tudok kérni. Egyserűen nem lehet így átkelni. De ha a parton zokogok és szenvedek emiatt, arról csak én tehetek, senki más.
Ez a világ legvigasztalóbb ténye a problémáknak, hogy csak én vagyok minden problémám oka.
Ugyanis ha valaki azt hiszi, hogy mi vagyunk az ő problémájának oka, akkor nyugodtak lehetünk, hogy nem mi vagyunk. Bárkinek van bármi problémája, az az ő baja.

Ahogy egy székely vicc is mondja:

„- Hallotta-e kend, hogy a szomszéd Julcsának gyereke lesz?
– Az az ő baja.
– De azt mondják, hogy kendtől lesz.
– Az meg az én bajom.
– És velem mi lesz?
– Az meg a te bajod.”

Ha elfogadom, hogy leszakadt a híd és nem tudok átkelni, akkor oldom meg a problémát.

Hogy mi az, ami megváltoztatható és mi az, ami megváltoztathatatlan, azt rettentő nehéz megkülönböztetni egymástól. Erre mondják, hogy tegyél meg mindent, hogy megváltoztasd, és ha kiderül, hogy nem lehet, akkor már nem tehetsz róla.

A legnehezebb a megváltoztathatatlant elfogadni. Ilyenkor választhatunk (mert szabadok vagyunk), hogy ragaszkodunk vagy elengedjük.
Minden egyes kis illúzió elengedése egy kis halál. Tele vagyunk illúzióval (vagyis ami nem az, amit mi gondolunk, hogy az). Minden egyes illúzióvesztés sebet ejt rajtunk, és ezek a sebek fájnak (és egyben nyitottá tesznek minket a valóságra; minden gyötrődés után sokkal nyitottabbak vagyunk). Nem lehet megúszni. Amihez ragaszkodunk, azt elvesztettük, de nem vesszük észre. Amíg van valaki, addig eszünkbe sem jut, hogy ragaszkodunk hozzá, csak miután elvesztettük.

„Uram, adj világosságot, hogy meg tudjam különböztetni a megváltoztathatót a megváltoztathatatlantól.
És adj erőt, hogy ami megváltoztatható, azt megváltoztassam,
és ami nem megváltoztatható, azt elfogadjam.”
/Assisi Szent Ferenc/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.