soccer

Először is had mondjam el: örömömre szolgál, hogy ennek az oldalnak a tagja lehetek! Gábornak hívnak és már régen felfigyeltem erre az oldalra. Először egy videó alapján jutottam ide, azóta a képeket és a videókat is mind láttam!

Gyerekkoromban egy focipálya mellett nőttem fel, már kis srácként tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Napról napra egyre több időt töltöttem a pályán a többi gyerekkel együtt, akikkel délutánonként néztük, ahogy a felnőttek edzenek. Sokszor tettem magamban olyan kijelentést, hogy ha felnövök, én is focista leszek! Voltak sokan, akik nevettek rajtam, de tudtam, hogy nekem is sikerülhet!

Ahogy később iskolába jártam és látták rajtam a nyerni akarást, elhívtak egy edzésre, ahol szerencsére megfeleltem. Körülöttem mindenki azt mondta, hogy attól, hogy beválasztottak, még nem lesz belőlem semmi. Az csak tovább rontott a helyzeten, hogy a szüleim se támogattak semmiben. Egy alkoholista apa és egy nem túl kedves anya révén nehéz gyerekkort tudok magam után. Talán ez nem ide való, de beleírom, mert ez is inspirációt adott nekem! Tudtam, hogy minden bukás után fel lehet állni és minden nehézség ellenére elérhetem a célom. Be kell vallanom, én soha nem akartam szüleimre hasonlítani, pedig sokan a szüleim életmódja szerint minősítettek engem is. Ezért 15 éves koromban elköltöztem a nagyszüleimhez, akik a szüleim helyett neveltek engem. Aztán szerencsére adódott egy lehetőségem és kimehettem focizni Ausztriába. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer azt csinálhassam, amit igazán szeretnék! Bár az érettségit magántanulóként tettem le, kint elkezdtem egy sportedzői szakot, amivel testnevelő tanári végzettséget szereztem.

Mikor végeztem az iskolával és komolyan számoltak velem a csapatnál, úgy éreztem érek valamit az életben ÉN is! Ebben az időszakban kezdett kiteljesedni az életem: találtam egy magyar barátnőt és végre boldognak éreztem magam. Ráadásul a szüleim ezek láttán kezdtek megbékélni, aminek nagyon örültem, hiszen bármi történik az életben, mégiscsak ők a szüleim. Ebben az időben találtam rá a Sikerközösség oldalára és rájöttem, minden egyes nap egy új esély a fejlődésre.

Aztán balszerencsémre hirtelen jött egy súlyos térdsérülésem. Kétszer műtöttek Ausztriában, és az orvosok azt mondták, nem biztos, hogy újra játszhatok.  Ennek ellenére elhatároztam: újra pályára fogok lépni! Ekkor jöttek a rossz hírek sorozatai: a csapat, ahol játszottam felbontotta velem a szerződést, mivel nem biztos, hogy újra visszaállhatok. A nő, akit megismertem és már közel jártunk az eljegyzéshez, elhagyott, mivel ilyen állapotban hasznavehetetlen embernek számítottam a szemében. Ebben az időben nem látogattam az oldalt, mert összetört bennem minden és a sok negatív dolog lehúzott. Szinte teljesen magamba fordultam, tengtem lengtem és úgy éreztem, nem vagyok jó semmire.

A nagyszüleim tanácsára visszaköltöztem Magyarországra. Hazatérésem után elkezdtem a rehabilitációt, azonban a mozgás mellett sok időt töltöttem azzal, hogy csak feküdtem és nem csináltam semmit.  Elzárkóztam mindentől és úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok, holott néhány barátom próbálta tartani bennem a lelket. Ekkor újra elkezdtem látogatni a Sikerközösség oldalát, de már nem csak videókat néztem, hanem a sikersztorikat olvasgattam. Rájöttem arra, hogy bármilyen sérülést kap az ember, sikerülhet a felállás! Több gyógyterápia után megint elkezdtem komolyan edzeni, igaz lassabb tempóban, mint eddig, de haladtam! Ennek hatására úgy éreztem, újra élek! Hirtelen azonban megint elkezdődtek a kudarcok sorozatai: a csapatok, ahova jelentkeztem sorra elutasítottak. Ez volt az az oldal, ami tartotta bennem a lelket, így újra és újra nekimentem a feladatoknak. Igaz, keservesen nehéz volt, de a mai napig úgy gondolom, megérte.

Majd egy régi ismerős és egy kis szerencse által sikerült bekerülnöm egy csapathoz, akik teljesen jól fogadtak a sérülésem és minden negatív kritika ellenére. Minden napom abban a hitben telt, hogy meg kell felelnem és bizonyítanom kell nekik! Az itt olvasottak alapján azonban rájöttem, hogy  akinek valóban meg kell felelnem, az ÉN magam vagyok! Ilyen kevéssel pedig nem érem be!

Mikor már kezdett a régi önmagam visszatérni, újra kaptam egy csapást: meghaltak a nagyszüleim, akik gyermeküknek tekintettek és több szeretetet kaptam tőlük mind a saját szüleimtől. Ismét padlóra kerültem, de azzal a különbséggel, hogy nem adtam fel és igyekeztem mihamarabb felállni. Hála istennek sikerült is!

Azóta  újra focizok, igaz nem olyan szinten, mint régen. Az itteni emberek – akik tényleg amiatt szeretnek, amilyen vagyok-, segítettek nekem és sikerült a foci mellett elhelyezkednem tesi tanárként egy általános iskolában. Azóta is mindennap látogatom az oldalt, ami erőt ad nekem ahhoz, hogy tudjam, mit is érek valójában az életben! Csak gratulálni tudok, mert hozzám hasonlóan még  nagyon sok embernek sikerült megmutatni, hogy igenis mindenki ér valamit az életben!